Ma igazi mesedélutánon (délelőttön) éreztem magam. Babot kellett raknunk az egyik cipőnkbe és járkálni, amíg tanárnő mesét olvasott. A mese egy manóműhelyről szólt, amelyből a manók előjönnek és csendes időben mélabúsak, viharban mérgesek, holdvilágban titokzatosak, éjjel kotnyelesek stb. Ezek a manók mérgeskednek, vigyorgalnak, rontanak és bontanak. A tanulsága szerintem az volt, hogy minden embernek mások a hangulatai, a "manói". A kérdésre, hogy az én manóm milyen, a kedvfüggő választ adtam.

   Tehát babbal a cipőnkben figyelnünk kellett erre a mesére, ugyanis kaptunk utána egy feladatlapot, amit kikellett töltenünk. Az volt benne az érdekes, hogy senki sem tudta normálisan kitölteni, mert mindenki a babra figyelt és nehéz volt koncentrálni a történetre.

   A konklúzió tehát az, hogy mindenkinek lehet az iskolában is, ami "nyomja" és máshogy megy tőle a koncentrálás. Lehetnek ezek otthonról hozott problémák, szerelmes valaki vagy egyszerűen valami miatt bánatos. Tanárnő arra intett minket, hogy ezt ne felejtsük el soha a babot a cipőnkben, vagyis, hogy mindenkinek lehetnek háttérproblémái és nem lehetnek toppon az órán. (Egyébként ez az iskolától elvonatkoztatva, az életben más helyzetekben is igaz.) Ehhez szeretném a jövőben tartani magam.